Amikor az ember a céljai eléréséhez vezető út feléhez ér, megpihen, kibont egy sört, és közzéteszi a jóhírt a bolgján. Kivéve, ha momentán akkora hajtásban van, mint Bergmanné és Bergman. Olyankor nem hogy nem pihen meg, de még sört se bont, blogbejegyzést meg végképp nem ír. Az utóbbi időben pedig nagy volt a hajtás.
Eladtuk a kőbányai lakást. A félig üres, félig teli pohár analógiájára: az eladásra kínált ingatlanaink felét már eladtuk... vagy a felét még nem adtuk el. Az ingatlanpiaci szempontból esélytelennek ítélt lakásunk olyan hirtelenséggel kelt el, hogy még fel sem dolgoztuk a történteket. Pedig gyorsan el kellene kezdenünk kiszellőztetni magunkból az élményt, mert elég szürreális volt ahhoz, hogy tíz év múlva nyomasztó álomképekben kezdjen el kísérteni minket.
Először is milyen az, amikor az embert a munkája közben azzal zavarják meg, hogy bár az ügynökét kirúgták a munkahelyéről, a lakására van vevő, aki nem tud várni egy percet sem, azonnal fizetni akar? A hirtelen ügynökünkké avanzsált úr létezéséről ráadásul még csak nem is hallottunk. Hasonló helyzetben valószínűleg a Bergmannál kevésbé paranoiás lakástulajdonosnak is az jut eszébe, hogy a sokat emlegetett lakásmaffiával kötött az imént telefonbarátságot.
És milyen az, amikor az ügylet nyélbeütése körül támadt gyanús sietség közben e-mailen megkapott adásvételi szerződés hemzseg a jogi szövegektől romlatlan szem számára is gyanúsan részrehajló mondatoktól? Minimális logikai készségekkel is belátja az ember, hogy ha eladóként bemondásra alapuló kötbérfizetési kötelezettséget vállal, akaratán kívül valakit tisztességes megélhetéshez juttat.
De kérem, hol vannak már a szép idők, amikor a városi folklórból ismert lakásmaffia szedte áldozatait a magyar ingatlanpiacon? Így utólag már látjuk, hogy csupán egy tragikusan felelőtlen vevővel és egy pofátlanul rámenős ügynökkel volt dolgunk. A szerződéskötéskor Bergmanné által felvetett aggályokat vevőink nagy valószínűséggel meg sem értették, az ügyvédnek meg ugye tök mindegy, hogy az őt fizető ügyfél (t.i. a vevő) jól jár-e vagy sem. A szerződés végül nekünk kedvezett. A pofátlanul magas közvetítői költség meg a golyófejű ügynöknek.
A vevő kompetenciájáról sokat elárul, hogy miután kifizette a lakást, megkérdezte, mennyi a közös költség. 29 000 jó magyar forint. Reakció: "Asztak*rva!" De sikerült ennél vadabbra is vetemednie: miután a lakást nem lakta senki, a víz és a villany akkurátusan el voltak zárva, tehát mivel az első lendületes vécélehúzás nem az elvárt eredményt hozta, logikus, hogy Bergmannak telefonon feltette a hónap kérdését, miszerint meg kellene javíttatni a vécétartályt. Reakció: "Hölgyem, ennyi erővel viszont Ön is magjavíttathatná a mosógépünket." Botrány, hogy az ilyen embernek van szavazati joga.
Lement a hajtás, megpihenünk. Blogbejegyzést már írtunk, most már csak a sör van hátra. Egy utolsó pillantás a számlaegyenlegünkre, és indul a BULI.
Bergmanné és Bergman
Részleteket egyelőre nem árulhatunk el, mert (1) az üzlet akkor lesz biztos, ha már a kezünkben van a pénz, (2) amióta az lakáspiaccal kelünk és fekszünk, már-már vallásosan rettegünk attól, nehogy magunkra haragítsuk nagy Immobilitust, minden ingatlantulajdonos és ügynök korlátlan hatalmú urát, akihez képest az Ószövetség Mammonja egy jelentéktelen kis zugisten.
pályaudvar és a Westend bevásárlóközpont mögötti területen. Ette is az enyészet, ahogy az egy értékes ingatlanhoz illik, aztán hirtelen felindulásból az akkori kormány belevágott a terület rendezésébe és már a rendszerváltás óta tervezett kormányzati negyed felépítésének előkészületeibe. Az állam a terültetet az akkori tulajdonostól, a MÁV-tól 7.1 milliárdért vásárolta meg, amiből 2.3 milliárd a MÁV adósságának elengedése volt. Ezen felül sikerült a projektre félmilliárd forintot elkölteni az adófizetők kárára, mire kiderült, hogy a terület közvetlen szomszédságába valami rohadék egy csomó sínpárt telepített... úgy 1875-ben. A kormányzati negyed biztonsági okokból elvetélt és vele haltak a díjnyertes építészeti tervek, valamint a környéken élők reményei, hogy a fejlesztés a terézvárosi Kandahárból végre valami Európához hasonlót csinál.
Többségbe kerültek a Firefox-osok. Török Gábor nyilván megmagyarázná, hogy nem baj ez, hiszen a szabad választás lehetősége adja a demokrácia sava-borsát. Ez rendben is van, de ha Bergman úgy dönt, hogy a szabad választás lehetőségével élve a tévékábelt a mosógéphez csatlakoztatja és nem megy benne (Fekete István ifjúsági regénye,) a CSI, akkor nem demokráciadeficitről van szó, hanem platformfalszifikációról (létezik ilyen szó?).